Star Positive

Sunday Best

My Best Habit

Rotten Tomatoes

Good Knives

Október 7-én a 8. kerületben mászkáltunk, benéztünk a füvészkertbe is.

1. The Twilight Samurai -
2. The Hidden Blade + (ez az első 2 egymás folytatása, és van egy 3. is a Love and Honor, ami szintén +)
3. Memoirs of a Geisha +
4. My Darling of Mountains
5. Kamui Gaiden
6. The Warrior and the Wolf
7. True Legend +
8. Confucius
9. Wheat -
10. 14 Blades +
11. The Storm Riders
12. The Storm Warriors
13. Ninja Assassin +
14. Mulan +
15. Frozen Flower +
16. Kim’s island
17. K-20: Legend of the Mask
18. Red Cliff +++
19. Red Cliff II +++ (ez a Red Cliff a legesleg, hatalmas film!)
20. Ashes of Time – Redux
21. Painted Skin
22. Mongol -
23. A Tale of Legendary Libido
24. Sword of the Stranger
25. Black Belt +
26. The Forbidden Kingdom +
27. Three Kingdom
28. The Children of Huang Shi
29. Martial Arts of Shaolin
30. Muay Thai Chaiya
31. Mushishi
32. The Warlords +
33. Once Upon A Time In China (1-6)
34. The Restless -
35. Curse of the Golden Flower
36. Sinking of Japan
37. Jade Warrior
38. Shadowless Sword
39. Bichunmoo
40. A Millionaire’s First Love
41. Jet Li: Fearless +
42. Lover
43. Shinobi -

Amik tetszettek: +, amelyek nem: -. A többit még nem láttam, mert nem nagyon lehet rájuk találni, ha meg mégis, akkor nincs hozzájuk magyar felirat.

Kedvenceim, amiket már láttam: Ong Bak 1-2, House of Flying Daggers, Hero, Azumi, Blood: The Last Vampire

Rettenetesen jól volt megszervezve ez az esemény, nagyon családias volt az egész. Megvallom őszintén engem nagyon meghatott, hihetetlen, hogy bármikor tudnék sírni, de azért tényleg nevetséges lett volna és már-már beteges, ha rákezdek a bőgésre.

Amikor a helyszínre értem 20 perccel a kezdés előtt, vártam, hogy megérkezzen az esti társaságom, Tamás, aztán amikor megjött, nekiláttunk a kirakott fotóalbumok megtekintésének. Attila később érkezhetett, mert már a tömegben nem vettem észre, csak a szünetben találtunk egymásra, amikor is az első dolgunk az volt, hogy önkéntesnek jelentkeztünk.

Afrikai zenével kezdődött a rendezvény, dobosokkal ( http://afrobreakz.com/ ), akik nagyon jók voltak, beindították a hangulatot. Még el tudtam volna hallgatni őket jó darabig, kevés volt az a két szám. Utána kórus énekelt, akik munkatársakból, önkéntesekből álltak. Ezután kezdődött az előadás képekkel és videókkal aláfestve, amelyet az Afrikáért Alapítvány elnöke, France Mutombo Tshimuanga tartott feleségével, Angelikával. Minden munkatárs, önkéntes és Francék is kongói népviseletbe öltöztek. Volt „divatbemutató” is, elmondták, mely ruhának mi az afrikai neve, hogyan kell őket felvenni, hordani. Ugyanígy bemutatta France a hangszereket is. Két önkéntes lány főzött maniókát, ami egyik fő ételük a kongóiaknak. Gyakorlatilag olyan íze volt, mint a krumplinak, finom volt. Egy quizre is sor került, minden kérdéshez 3 válaszlehetőség volt. Miután a szünetben mindenki kitöltötte, megbeszéltük a megoldásokat. Volt egy lány, aki nem tudta gyakorlatilag, hogy hol van a Nílus, és hogy nem megy át Kongón a folyó… nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A quizekből húztak körülbelül 4et, és ők kaptak különböző nyereményeket. Természetesen én megint nem nyertem semmit, pedig két dolog is nagyon tetszett (egy fából készült zsiráf meg egy afrikai képzőművész által festett olajfestmény), de persze ez amúgy nem is volt lényeges, hogy nyerjek.

A rendezvény végén kötetlen beszélgetésre került sor, amikor is kérdezhettünk volna bármit. Leginkább értelmes kérdésekre számítottak, de inkább idétlen volt mind. De igazából nem is lehetett mit kérdezni, mindent elmondtak, minden ott volt a papírkákon, amiket kaptunk. Akik e-mailben regisztráltak, azok kaptak egy pdf fájlt, amiben Torday Emil tanulmányairól lehetett olvasni. Nagyon kedves gesztus volt ez is, örültem neki. Tehát tényleg… mit lehetett volna kérdezni… Ezen kívül maximum az önkéntességről lehetett volna még, de arról én mondjuk, úgyis kapok részletes ismertetést, mert majd felkeresnek. Akkor meg már tényleg kimerítettünk mindent… már csak annyi kéne, hogy ott legyél Afrikában, és tényleg személyesen átéld a dolgokat.

Le a kalappal France előtt, nagyon szépen megtanult magyarul (13 éve él Magyarországon, és nagyon szereti, és már ezt az országot is a hazájának tartja). Elmesélte, hogyan került Magyarországra. Hát nem semmi… Olyan ritka az ilyen ember. Tehát a gimnázium után szeretett volna tovább tanulni, de nem a korrupt kongói egyetemeken. Egy lelkész ismerőse járt már Magyarországon, és ő vette fel a kapcsolatot egy magyarországi egyetemmel (amit nem jegyeztem meg, elnézést). 5 ösztöndíjat osztott ki az egyetem, de az úti költséget, stb a diákoknak kellett állniuk, ami ugye nem kevés pénz, főleg nekik. Csak 2 diáknak sikerült összegyűjteniük annyi pénzt, hogy eljöhessenek hozzánk. France teológiát tanult. Elmesélte, hogy ismerkedtek meg Angelikával (előtte Angelika mesélte el, de Francenak mindenképp beszélnie kell mindig, nagyon aranyos). Na de én viszont most nem mesélem ezt el. Így is marhahosszú lesz ez a bejegyzés. A lényeg, hogy Francenak maga a szemlélete és az elképzelései, az akarata kellett ahhoz, hogy fejlődjön még tovább, és nem ő az egyetlen ilyen afrikai, és szerintem segíteni kell nekik, hogy minél többnek legyen erre esélye, vagy arra, amit szeretne.

France kivételesen jó humorral rendelkezik. Ugye köztudott, hogy imádom a szóvicceket, ő meg rengetegszer eleresztett egyet-egyet. Próbálok idézni párat, valószínűleg nem szó szerinti, mert mindent csak fejben raktároztam el.
“Feleségemmel feketén-fehéren mesélünk Afrikáról.”
“A kórus tagjai mind afrikaiak, csak kihipóztam őket. Nekem meg már nem jutott, így maradtam fekete.”
“Néha feleségem lehet, ki fog segíteni az előadásomban, de hát minden nő ilyen, beleszólnak mindenbe.”
Nagyon sokat nevettünk az előadás alatt.

Ennél részletesebben nem tudok, és nem is akarok mesélni. Én meghirdettem mindenkinek, kb mindenki érdektelen volt… bánhatjátok, hogy nem jöttetek. Én még mindig a hatása alatt vagyok, kavarognak a dolgok bennem, úgyhogy ennyi tellett tőlem… ez a beszámolóm a Kongó estről.

Kongó est utáni lazulás, Szaxofon est:
A rendezvény után beültünk a Queenbe egy-két sörre (természetesen inkább kettőre) Tamással és Attilával. Beszélgettünk sokat stbstb. Majd Attilától elbúcsúztunk.

Farkaséhes lettem, továbbálltunk a Katapultba, ahol vettünk szendvicseket, az utolsó mustárosmézessonkásat eltulajdonítottam magamnak, nagy szerencsém volt. Bedobtunk mellé még egy long islandet, amit lehet, hogy mellőznöm kellett volna, mert ma reggel eléggé csikart tőle a hasam. Na de mindegy most már.

Hazafele vettük az irányt olyan 2 körül (találgatok, sosem nézem az időt, főleg, ha jól érzem magam). Astoria felé mentünk, le az aluljáróba. Na ott olyan de olyan zene szólt…. Nem tudtunk nem megállni!!! Egy férfi szaxofonozott, de olyan gyönyörűen, hogy a mosoly ráfagyott az arcunkra. Bedobtunk egy kis aprópénzt a szaxitokba, aztán kértünk jó sok számot tőle, beszélgettünk vele sokat, és még ki is próbálhattam a hangszerét. Rettenetesen béna voltam szokás szerint, amikor hangszerekről van szó. Mellékelek a végén egy képet, hogy röhögjetek ti is egy jót.

A szaxofonos művész, Karsai László minden nap megtalálható kb hajnali 1től az Astoria aluljárójában. Érdemes meghallgatni!

Hazaút az éjszakain:
Mintha eddig nem lett volna elég jó és vicces estém, a bkvén folytatódott a bohóckodás. Két biztonsági szolgálatos ellenőr folyamatosan nyomta a viccesebbnél viccesebb párbeszédüket. Próbáltam egy-két aranyköpést megjegyezni, de csak egyet sikerült, azt is csak azért, mert bejegyeztem a telefonomba.

Tehát: Valami lengén öltözött örömlányra mondta az egyik: „Te… Ez 5x rondább, mint én!”

Kollégájukat is hívogatták, hogy nehogy már ő aludjon, mikor ők dolgoznak.

Egy másik kollégájukat, aki szolgálatban volt, meg szétszívatták Zugló vasútállomáson (mikor áll 2-3 percet a busz). Azt mondták neki, hogy a barátnője integetett neki, és hogyhogy nem látta meg nem érdekli (az örömlányra gondoltak). Meg hogy milyen jó nője van stb… Szegény azt se tudta kb, hogy miről beszéltek meg min röhögnek.

Buszon is egyszer már tényleg nagyon hangosan felröhögtem, nem lehetett megállni, akkor odaültek hozzám beszélgetni kicsit, de már csak 2 megálló erejéig, mert le kellett szállnom.

Igazából így elmesélve nem hangzik olyan nagy számnak, de átélve nagyon jó volt.

És akkor a megígért kép:

Leszálltunk Pannóniatelepen, néztük, hogy ott merre kéne menni. Át akartunk vágni a dzsindzsáson, és meg is kezdtük ezt a műveletet (pár percig ismét vidéki lánykának éreztem magam, mint kislány koromban)… DE.. mint kiderült, vizes a talaj beljebb, eléggé sárosak lettünk (plusz a szag is megcsapott minket), aztán végig patakszerű dolog fut az út mellett, amin nem tudtunk átmenni. Mondjuk, mikor Tomi közölte, hogy “itt egy béka”, már gyanússá vált a dolog, de azért vágtam az utat tovább a mezőn. Úgyhogy vissza kellett szökdelni a hévhez, és megkerülni a dolgokat… Elég ingerült lettem, de Bogi (sminkes) olyan bátorító és lelkes egyéniség, hogy nem adtuk fel.

Szóval tényleg ebből levonható egy tanulság, hogy mielőtt elmegy az ember fotózni valahova, ellenőrizni kell a helyet, ha nem voltunk még ott és teljesen ismeretlen. Jó… tudom, hogy ez igazából tök alapvető dolog, de így – ezzel a kellemetlen tapasztalattal gazdagodva – be is látom.

Szóval… nem tudom, mi lesz ebből… A férfiak szedjék össze magukat. Nem kell félni a visszautasítástól! Aki mer, az nyer!

És mosolyogjatok!